Tolerancia díjas palacsinta :-)

Tolerancia díjas palacsinta J

Ha valaki nem tudná, hát elárulom, Tolerancia díjat kaptam a közelmúltban J Mivel néhány ismerősöm azt állította, biztosan nem ismernek, akik nekem ítélték, hát felelevenítenék néhány olyan esetet, amelyik jól példázza, az én szívem úgy dobban együtt a romákkal, hogy egyék kisebbségek képviselőiről már ne is beszéljek, mint magzat szíve az anyjáéval a méhben. (Na, ez most így jó? Kicsit elbizonytalanodtam! J )

Néhány hónapja Erdélyben vadidegen roma fiúk kínáltak az utcán  kaláccsal...megettem, jó volt:-) Köszönet érte!

A gasztronómia iránti szenvedélyemet komolyan meghatározta életem legjobb palacsintája, amit gyerekként egy roma kislánytól kaptam. Az anyja sütötte, ki tudja miből.J A gyerek keze mocskos volt – a lábáról nem is beszélve – de odajött hozzánk, és felajánlotta, hogy ad a palacsintából, ha játszunk vele. Olyan jó palacsintát azóta sem ettem. Valami lekvár-féle töltelék volt benne, a tésztáját pedig leheletvékonyra sütötték. Már felnőtt voltam, amikor egy cigányasszony azt mesélte, azért lehetett annyira vékony az a tészta, mert a szegény romák tojás nélkül sütötték a palacsintát és a tésztába szódabikarbónát is tettek. Ki tudja, talán ez volt a titka, de az is lehet, hogy az a szeretet, amit belesütött a tésztába, amikor a családjára főzött. (Majd Bódi Margó talán elárulja egyszer a titkotJ Rá is kérdezek!)

Kicsit később, eljutottam a süti mennyországba is, szintén egy roma családnak köszönhetően. Egy módos  férfi adta férjhez a lányát és engem is meghívta a nagy eseményre. Az egyik kis pihenőidőben beküldtek egy szobába, hogy hozzak ki pogácsát. Amikor beléptem az ajtón, azt hittem meghaltam és mivel baromi rendes ember voltam életem során, tényleg a mennyországban vagyok. A kb. 10 négyzetméteres helyiség telis tele volt sütivel. De nem csak az asztalokon voltak torták, meg egyebek, hanem a padlón, a székeken, a szekrények tetején, de még az ablakpárkányokon is. Az ember ritkán érzi úgy, hogy mosolyogva dobná fel a talpát, de én akkor ott, tényleg azt éreztem J A lagzi alatt végig azon izgultam, hogy a romáknál is legyen szokás a lagzi után a maradékot elosztogatni. J Szerencsére szokás volt, kaptam egy jó nagy doboz sütit…még ma is számban van az ízük.

Fiatalságom egyik legjobb lecsóját szintén egy roma famíliánál fogyasztottam, igaz, az a történet szomorú véget ért. Na nem én miattam. Előző nap jól megetettek a lecsóból, másnap meg a maradékot állítólag el akarták lopni a szomszédok, aminek az lett a vége, hogy az egyik illetőt egy dárdával fejbe szúrták. Csúnya történet, de szerencsére már annyira régi, hogy szerintem azóta a lecsóját féltő öreg is szabadult.

S mivel palacsintával indítottam a mai sztorit, hát azzal is fejezem be. Gundel palacsintát sütöttem, úgy a magam módján. De azért fincsi lett, kóstoljátok meg!

GUNDEL PALACSINTA, AHOGY ÉN SZERETEM

Azt, hogy pontosan miből mennyi kell a palacsintába, nagyon nehezen tudom megmondani, mert ez az a dolog, amit többnyire úgy érzésre csinálokJ De a tésztához kell 2 tojás, csipet só, kevés cukor, ½ evőkanál olaj, szódavíz, tej és liszt.

A töltelékhez 20 deka diót megdarálok, aztán adok hozzá kevés mézet, kicsi tejet, tejszínt és addig főzöm a krémet, amíg be nem sűrűsödik. A folyadék mennyiségét főzés közben pótolhatjuk, ha túl sűrű a krém. Amikor kész, megtöltjük vele a palacsintát, amit négybe hajtunk. Ezt követően étcsokit olvasztok vajjal és ezt teszem a palacsintára.